Az újjászületés mint a legnagyobb lehetőség a gyógyulásra
Általában ahhoz
ragaszkodunk, amiről azt gondoljuk: a miénk.
Gyermekünkhöz,
kisállatunkhoz, lakásunkhoz, társunkhoz. Olyan dolgokhoz, olyan személyekhez, melyek
felett úgy hisszük; rendelkezünk, tulajdonunkban, birtokunkban vannak.
Az „én” fiam,
szeretőm, autóm, pénzem – mondjuk, s közben végig sem gondoljuk, hogy ezzel
meghatároztuk a kapcsolat jellegét. Használjuk, irányítjuk, uraljuk, jogot
formálunk a másikra, a rajtunk kívül álló dolgokra, hogy az visszatükrözze
saját nagyságunkat. Valakinek érezzük magunkat általuk. Megteremtjük saját
teremtményeinket, amelyek felett aztán hatalmat gyakorolunk. Minél több rajtunk
kívül álló dolgot birtokolunk, uralunk, annál nagyobb a hatalmunk, ezt a
hatalmat pedig véletlenül sem adnánk ki a kezünkből, mert nélküle úgy érezzük:
megsemmisülnénk. Miért lennénk Semmik, ha már vagyunk Valakik? A
felpüffeszkedett egó szüntelen sóvárgással követeli ragaszkodása újabb és újabb
tárgyait, napról–napra szomjasabban vágyva arra, ami sohasem volt az övé.
